Diavetítő
Naptár
Szöveges mező

 

 

 

 

Verskóstoló (Lélekzetek)
 Péter Erika versei

Csodavárás

Úgy megyek eléd,
mintha előkelő vendég
érkezését várnám;

szellőztetem párnáidat,
friss ágyneműt húzok,
a fejre állított székeket
az asztalra teszem,
kiporszívózom a szőnyeget,

megfőzöm kedvenc ételed,
a féltve őrzött
hollóházi porcelánt
is előveszem,

éppen kiérek még
az állomásra;
tömeg, ölelkezések,

ám neked csupán
hiányod érkezett.

 

 

Merülés

Ma este gyertyát gyújtanék,
ám nincs parázs bennem,
megmártózom emlékedben,
s belefulladok.

Marok szorít,
sebem kifakadt,
kiapadt medence
peremén egyensúlyozom,
hordom az elvesztett anyaság
nem gyógyuló nyomát,
a drága percek terhét,
de rég lehullt már
szobád brokát tapétája.

 

 Megszöktek a hintalovak
 Kelebi Kiss István illusztrációja
Örökké ugyanúgy,
tízpercenként körbe,
– műanyagpatáink
nem érnek betont –
szédülni kívánók
kígyólánca görbe
és a pénztárnál mind
vásárol zsetont.
Kik hátunkon ültek,
örökre elhagytak,
idegenek jönnek,
– kolompjuk már cseng –
aranyozott tükrök
hullámvasutaznak,
s mi kábultan lessük
– mi van odalenn? –
Hiába ügettünk,
köröztünk a hintán,
egymás között semmit
nem csökkent a táv,
visszaszökünk újból
a döcögős földre,
s kordon nélkül nézzük:
forog - a világ!



  Gyertyád tükrében
 A verset elmondja: Für Anikó
Arcot rajzol a gyertyaláng,
mesét mormolok,
úgy mozdulok, mintha lennél,
hordom mosolyod,
úgy mosolygok, mint anya,
ki bölcsőt ringat csendbe’,
úgy ringatlak, mint zene,
dallampárt keresve.
Fényedben születtem,
tükrödben létezem,
igéket suttogok,
lelkemet vértezem,
s Te felragyogsz, éledsz,
világítasz, remegsz,
ünnepelsz, megsiratsz,
emlékszel, s eltemetsz.
Gyertyád előtt állok,
golgotáddal szemben,
magasra száll lángod.
– Segíts hinni bennem!

 Dérnász


Vacogva ért földet a tűsarkú hajnal,
borzongó bokrokra palástot adott.
Hófehér nászruhát öltöttek a nyárfák,
s a ledér kerítés új ruhát kapott.
Meztelen szűztestét letakarta a dér,
rozoga ajtóra rozsdás vér fagyott.
Mátkája uszályát szélleányok húzták,
s jégvirágot szórtak ittas csillagok.

Piéta

Szép voltál – mondta Méri.
Én részt vettem a temetésen.
Nem vettem be rám tukmált
nyugtatókat. Siralomházad
visszhangozta magányom,
s jajom. Én hallgattam a szókat,
papot, zenét, láttam
íriszekkel beburkolt helyed,
s koporsód – nem éreztem
semmi illatot – Hogy szerettük
a virágokat! S most is…
Szép voltam a temetésen, ahogy csak
szenvedés tesz széppé, hiszen láttad, Méri!
Te térdeltél a kereszt előtt…

 
Tegnapi paletta
Óriás árnyékká
nőttem a falon,
amorf madarakká
torzultak a tárgyak,
rám ült a sötét
minden árnyalata
– a csönd a halál közeli rokona –
a néma hangok mindig
feketében járnak,
ezért hát beszélek,
hogy emlékezzem,
lebegek az emlékekben
meggyászolva azt,
ki még én voltam
vagy aki nem lettem,
így bizonyítom be nektek,
hogy élek,
időnként az árnyak felé nézek,
s közéjük sorolom magam.

 
Anyának lenni
Anyának lenni - azt jelenti:
hiúz-szemmel nézni a világot,
vizsla-orral érezni a szagot,
delfin-füllel hallani a hangot,
kanca-nyelvvel kóstolni az ízt,
bivaly-tüdővel szívni levegőt,
oroszlán-szívvel pumpálni
az erekbe a vért.
Őz-lábbal futni,
nyúlként aludni,
macskaként bújni,
őrizni apró tárgyakat - lehet az
emlékkönyv, érdemrend,
sárga cédula,
csókolni kedves holmikat,
legyen feszület, zászló,
jéghideg bilincs,
imádni a termést,
akkor is, ha
vadalma, vadkörte,
zamatos, szaftos,
éretlen, fanyar,
de mégis méhednek
gyümölcse!
Mielőtt lehullnak a felhők
Ahol véget ér
a szürke autópálya,
átvált a táj zöldre,
napsárgára,
hol a zsenge fűből
kinő a tavasz,
pillék szálldogálnak
s levélbogarak,
a fény útvonalát
felhők magasztalják,
fecskék nyüzsögnek fönn,
mint óriáshangyák,
félek, hogy az égről
lehullnak a felhők,
mélyvízbe zuhanunk,
  s rohannak utánunk
az úton a mentők,
de mielőtt végleg lezárnák szemem,
térdet, s fejet hajtva
beléd rejtezem.

 Emlékezőkönyv
Néhanap, ha rám talál az emlék,
egy öblös agyagkorsó
Goyát villantja fel,
a vörös állatsörény
vagon falára festve:
Altamira-barlang, bölényeivel.

Eposszá íródik a pár napos túra,
múltam könyve kúpból piramist emel,
Titusz-diadalív lesz kenyerem héja,
s emlékemben csupa Homérosz nevel.
Pálmafává nő a szúrós szamárkóró,
márványlapba vésték, s nem padba nevünk,
néhány nagyobb szikla Kartagót idézi,
s legendává szépül minden közhelyünk.
Mocsár Zsófia  (Debrecen) illusztrációja  Emlékezőkönyv c.versemhez
 Újra szeretnék
 Elmondja: Fitser Vivien
Dörömböl az ég,
és nyakamba fújja
a szoknyám a kíváncsi vihar,
és véresre mossa az arcom a zápor,
és villódzva harsog az égi zenekar.
és villámok verdesik remegő vállam,
és tombolnak kéretlen kísértetek.
Én itt vagyok neked. Engedd, hogy hozzád bújjak.
…és terjed a tűz,
és szőkeségem lángol,
pirossá parázslik a fénytelen arc,
és látom a parton a lávaköveket,
a fortyogó folyót, a vadvöröset,
és a kráter-közelben potyog a pernye,
és tombolnak kéretlen kísértetek.
Én itt vagyok neked. Engedd, hogy hozzád bújjak.
…és remeg a Föld,
és megrepeszt hegyet,
kitátott száj lesz a szomjazó város,
a kutaknak vize posványos, sáros,
és romokká válnak a védtelen házak,
és alatta várnak már kihűlt életek,
és tombolnak kéretlen kísértetek.
Én itt vagyok neked. Engedd, hogy hozzád bújjak.
… és indul a víz,
és csillapít tüzet,
már nem pusztít ártatlan lényeket,
és a tört repedéseket eltömi,
és nyugszik a Föld, és az ördögi vihar,
és mindenki kihal, mint fénytelen szemek,
és tombolnak kéretlen kísértetek.
Én itt vagyok neked. Engedd, hogy hozzád bújjak.

Újra szeretnék
Miért nem kaptam csömört
tőletek, ti terhes évek?
Miért nem kaptam csömört
tőletek, tavaszi fények?
Miért nem kaptam csömört
tőletek, ti szenvedélyek?
Újra szeretnék átélni mindent,
jöjj még remegés azúrja!
Újra szeretnék átélni mindent,
megedződtem én a búra!
Újra szeretnék átélni mindent,
mi nem is volt – azt is – újra!
Ölelne karom megint, kitárom
a napba és a homályba.
Ölelne karom megint, kitárom
ébren várok a csodára.
Ölelne karom megint, kitárom,
hullj belém, te szent, te drága…

Beteljesülés 

Egyszer veled ébredhetnék,
pucéron, mint téli,
lombhullató bokrok,
Te felsebzett bőrömet
simogatnád körbe,
én gyógyulttá csókolnám
fájdalmad varát,
s a tegnap talált
csipkebogyókból,
– emlékszel,
mit a bokrok fagyott
karjaiból csentünk –
főzhetnénk teát,
és majd ha az Éden
almájából ettünk,
felhorzsolt térdekkel

– örökbe fogadnálak.

Fénymásolt álmok
Távolba vágyódtam
álomtalan ágyból,
itt hagyni rozsdás rugókat,
keserűre sütött süteményt,
feledni fény ette éveket.
Röppentem volna
vadgalambszárnyakon,
fehér csillogással,
reményt élesztve,
gótikus magasságokba fel,
de nem tudlak elhagyni
apadó Balaton,
malom, tanya, alföld,
sietős röptű tavasz,
Nívea illatú nyár,
indiánarcú ősz,
sötét-fehér tél.
Ragaszkodom,
keresem a helyem.
Egyszer egymás
fénymásolatai leszünk,
szánkban boldogsággal
ébredünk - s ugyanazt álmodjuk.

A szeretet metamorfózisa

Szeretetből
jöttünk, szeretetből éltünk,
szeretetet gőgicsélt a hang, a csend,
a délkörök, a Nő, a Férfi. Az Örök.
Értettük növények, állatok szavát,
dúdoltuk lágy szelek hullámdallamát,
körülfontak fények, illatok, hegyek.
Szerettük egymást mind. Nő, Férfi, Gyerek.
Édeni életfa folytonosan termett,
tizenkét gyümölcse táplálta a testet.
Mért lett
a szeretet
fegyverként
használt tárgy?
Levegőben
szálló,
illékony
szóvirág?
Romlatlan
angyalnak
mutatkozó
hamis,
banális,
kenetes,
lejáratott
frázis?
Koldus-
gazdájához
kutyája
visszamegy,
pedig nem ismeri,
mi e szó: Szeretet.
 


Egy pipacshoz
Pipacs, te rikító,
napimádó mákony,
sötét csókokat hagysz
rongyrázó szoknyádon,
borzas bimbóméhből
pattan lángkoronád,
napfény fakítja ki
pitypalattyos ruhád.
Pipacs, ki dísze vagy
az útszéli nyárnak,
párja, s kacérkodó
társa szarkalábnak,
minden alkonyatkor
hold sugarát várod,
ki napnak hódoltál,
éj fényét nem látod...


A bodza és a berkenye

 

Virágzik a berkenye!

S a bodza?

Naponta

 új ruhát visel,

elégedetlen

már a régivel,

mint tini lány,

ki hódítani készül,

illatokat áraszt,

s a bogár, megszédül.

Fölérepül hősen,

hevesen udvarol,

a tejszínű szoknya

ráncaiba karol,

az meg illeg- billeg,

ahogy a szél fújja,

feketepettyes lesz

cipője és blúza.

Boldogságtól reszket

a porzó, a bibe,

mikor Rómeója

bemászik mélyibe,

de amint kinyílik

a bodza ernyője,

letörik virágát, szörp

lesz majd belőle.

Eközben a vadóc

berkenye még marad,

fanyarkás gyümölcsét

rágják a madarak.

 

 

A lélek illata

 
Törékeny az ember hite,

a remény forgandó,

pókhálócsend szemed alatt
éjfekete holló.

Lélekillat puha, fehér,

félelmében nyárfalevél

reszket, ring a hangja,

leng fűszeres ifjúságunk

vén lélekharangja.


                                         

Emlékkönyvbe
 
Szeretlek.
Rég írtam le e szót,
s most is csak félszegen,
bár sokszor kimondom,
amint rengetegen
rutinból megtesszük,
 vagy a kéj hevében
váratlan kisiklik
bensőnkből a gyönyör
angyali sóhaja.
 
 
S hittem, hogy annyi
jégéjszaka után
ismét pislog a fény,
kezed szorítanám,
de túl messzire vagy,
nincs hozzád hosszú kar,
lehet, hogy lehet,
hogy nem is élsz.
Hallod? Dadog a dal.